


2017. Június 26. Hétfő, 10:17
Elég könnyen esek túlzásokba. A péceli Rutafa kórus komlói szereplése, és az ott kapott elismerések után viszont nincsenek túlzások, nincs hova túlozni.
A közösségi oldalakon már körbejárt a hír: a péceli gyerekek nemzetközi versenyen söpörtek be egy fődíjat és három különdíjat, több nemzetközi fesztiválra kaptak meghívást, köztük Kínába. A nemzetközi tagokból álló zsűri állva tapsolt a gyerekeknek, a mi gyerekeinknek.
A fellépéseken soha nem tudom eldönteni, hogy azért vagyok libabőrös, mert az én gyerekeim is énekelnek, vagy tényleg ilyen átütő a kórus hangzása. A komlói, jellemzően énektanárokból, karnagyokból álló, tehát hozzáértő közönség elismerő megjegyzései most minden kétséget eloszlattak. Ahogy a két kórus fellépése után megszólalt az Ave Maria a templomban, vagy ahogy nyolc kórus bemutatkozása után – amikor végig elemeztük a szülőkkel, hogy hú, ez jó volt, ez komoly versenytárs lehet - megszólal a Magos a Rutafa és betöltik hanggal az egyébként süket termet a péceliek, bennakadt a szó, megállt a levegő. A padok közti sugdolózás, hogy „szerintem, ezek eddig a legjobbak”, az idős apáca, aki végig ül, de a mieinknél felállva tapsol, a nyújtózkodó fejek, hogy „ezek kik?”, a fellépés után vadidegenek őszinte gratulációi, az elismerő duruzsolás a közönség soraiból, hogy ők „szívből énekeltek” – ezek örökre megmaradnak.
Szülőként jól ismerem a kórust, hozom és viszem a gyerekeimet (néha másokat is), elkapom a próbáról kiszűrődő hangokat, ott vagyok minden fellépésen, de a kulisszák mögé nem látok. Most egy hosszú hétvégét töltöttem együtt a gyerekekkel, szülőkkel: ott ültem a behangolásnál, láttam a munkát, láttam a küzdelmet, az összezörrenéseket, a közös „szertartásokat”.
A küzdelem, a munka, a fáradtság - ezek mind közhelyek, nem is érdemes szót pazarolni rá. Ezen a szinten, ezek nélkül nem megy. De a „szertartások”, amitől különleges tud lenne ez a csapat. Soha nem fogom elfelejteni azt, amikor vasárnap, készülődve a gálára, a gyerekek összegyűltek a sikondai gyerektábor magas fái alatt. Közösen elénekelték az Evening rise-ot ¬(hülye hasonlatért nem kell a szomszédban mennem, de ez olyasmi, mint az amerikai focistáknál a csatakiáltás a meccs előtt, csak sokkal szebb). Lecsendesedtek. A karnagynő beszédet tartott nekik a méltóságról, a zsűri döntésének tiszteletben tartásáról, a felemelt főről, az esetleges beszólások, kritikus megjegyzések kezeléséről. És a mi gyerekeink így, felemelt fővel vonultak a színpadra. Méltóságteljesen, fegyelmezetten, mintha a díj már nem is számítana annyira.
Nyilván mindenki ismeri a Holt költők társasága című film zárójelenetét. A filmben a diákok a legvégső pillanatban is kiállnak tanáruk, „kapitányuk” mellett. Nekünk (gyerekeknek, szülőknek, a városi kórus összes tagjának) is van egy kapitányunk, Szilágyiné Szalai Zsuzsa karnagynő. Zsuzsa a gyerekek és szülők feltétlen bizalmát már régen, a péceliekét pedig – ha korábban még nem –, bízom benne, hogy most végleg elnyerte.
Erdős Szabolcs