Tomi

Széles vigyor terült szét az arcomon egész nap. Csak az járt a fejemben, hogy minden tökéletes, még az sem lombozott le, hogy este dolgoznom kellett.
Mikor felhívtam Vikit, szándékosan ugrattam, de az apja reakciója meglepett. Bár az is megeshet, hogy az ő olvasatában a kedvel, az elvisel enyhébb verziója. Bárhogy is álltak a dolgok nem akartam siettetni a nagy találkozást. Szerettem volna Vikit megtartani magamnak.
Persze mindenkinek feltűnt, a változás, még Teri néni is megjegyezte, hogy:
-    Bárki is az a kislány, már most kedvelem. – Csak úgy mondta, minden előzmény nélkül, majd rögtön ezután megkért, hogy szedjem le a függönyöket, hogy kimoshassa őket. – Persze, csak, ha nem jelent gondot! – tette hozzá sietve, de láttam rajta, örülne, ha segítenék. Szegény idős hölgyet a férje halála óta a családja teljesen elhanyagolta. Egyáltalán nem törődtek, vele, ezért minden lehetőséget megragadott egy kis beszélgetésre.
-    Tudja jól, hogy mindig szívesen segítek. – mosolyogtam, mire viszonozta a gesztust. Ettől újra fiatalnak láttam.
A munka hamar meg volt, mégis ott maradtam legalább két órát. Lejátszottunk néhány parti csapd le csacsit, és közben arról mesélt, hogyan szeretett bele későbbi férjébe. Mint a legtöbb idős ember, ő sem először mesélte el a történetét. Azt, hogy az anyja hogyan óvta ettől a házasságtól. Az asszony szentül hitte, hogy a férfi csak gondot fog okozni a lányának. A lánya viszont az ellenkezőjét állította. Meg volt győződve arról, hogy a férfiból idővel szerető férj válik. Igaza lett. A kemény munka, aminek árán felépítették közös otthonukat, összekovácsolta őket, aztán ötven évig éltek boldog házasságban.
Számtalanszor hallottam már ezt a történetet, most mégis új értelmet nyert. Egy új jövő elérhető közelségbe került jövő képét vázolta elém.
Ketten Vikivel, gyerekekkel, majd unokákkal körülvéve együtt öregszünk meg…
A munkahelyi nyüzsgés elűzte az e fajta nyugodt gondolatokat. Ami azt illeti, nem csalódtam a kollegáimban. Egész idő alatt a véremet szívták, és még az a tény sem gátolta őket, hogy vendégek nyüzsögtek körülöttünk. Éppen egy csapat fiataltól vettem fel a rendelést, mikor Robi mellém sétált, és megjegyezte:
-    Hát, ahogy elnézem a nyúzott képed, a csaj jól lestrapálhatott az éjszaka. – cseppet sem zavarta, hogy mások is hallották a kis beszólását. Az asztaltársaságon látszott, hogy nem sok választja el őket attól, hogy megfulladjanak az elfojtott nevetéstől.  Fejbe csaptam a mellettem álló srácot a jegyzettömbömmel, majd lazán arrébb sétáltam, mire az asztalnál kitört a nevetést. Hétvége lévén rengeteg vendég fordult meg nálunk, ezért másnap is dolgoznom kellett. Sajnos Gábor is el volt havazva, ezért csak egy rövid telefonbeszélgetésre futotta. Mire végére értem a beszámolómnak, kitört belőle a nevetés.
-    Igaz, amit mondanak, - jegyeztem meg gúnyosan – az érettség nincs korhoz kötve.
-    Bocsánat! – szabadkozott még mindig nevetve.  – Úgy beszéltél, akár egy kamasz az első randiról. Izgatottan, és reménykedve.
-    Azt hiszem, szeretem. – ez a kijelentés meglepett, hozzá kell tennem, hogy nem volt szándékos. – Tudom, hogy gyors a tempó, de...
-    Ne kezdj el agyalni ezen! Túl rövid az idő ilyesmire. Mondtad neki?
-    Nem. Úgy érezem, jobb, ha várok még az ilyesmivel.
-    Csak nehogy túl sokáig várj! – figyelmeztetett.

Viki

-    Azt hittem, már meg sem látogatsz. – jegyezte meg Szilvi, mikor Vasárnap délelőtt felcsengettem hozzá.
-    Sűrű a napirendem. – válaszoltam, és besétáltam mellette, az ajtón. Számtalanszor jártam már itt. Eleinte, mikor apuval rossz viszonyban voltunk, néhányszor itt töltöttem az éjszakát egy-egy veszekedés után. Régen azt hittem egy pszichológus lakásában mindennek megvan a maga helye, de itt minden kaotikus volt, amiben csak Szilvi látott rendszert. A falakat élénk narancssárgára festették, és minden szabad felületen papírok, magazinok és könyvek hevertek.
-    Mesélj, milyen bokros teendőid akadnak mostanság? – kérdezte, én viszont a konyhába sétáltam, hogy főzzek egy teát. Útközben ledobtam magamról a kabátot, ami egy köteg nyomtatópapíron landolt.
-    Tudod, a szokásos, - vontam vállat miközben megtöltöttem vízzel egy kisebbfajta fazekat – suli, munka, pasi.
-    Alaposan megleptél az utóbbival.
-    Én is magamat. Teljesen a feje tetejére állította a dolgokat. Eper, vagy gyógynövény? – szúrtam közbe a kérdést.
-    Eper. Mire célzol ezzel? – leültem mellé, aztán így feleltem:
-    Ne értsd félre, jó értelemben mondtam. Apu kilátogatott velem a temetőbe, és biztos vagyok abban, hogy ez valahogyan Tominak köszönhető.
-    Ismerve az előzményeket, apád nagyon megváltozott. Nem érdekel, hogy miért?
-    Először tudni akartam, de .. – elhallgattam, mert a mocorgó födő elvonta a figyelmemet – aztán rájöttem, hogy nem éri meg firtatni. – elzártam a gázt, aztán beledobtam a filtert a vízbe.
-    Mesélj nekem kicsit bővebben erről a fiúról! – Szilvi szemében kíváncsi fény szikrázott. Levettem két bögrét a polcról, tele töltöttem teával, és az egyiket odanyújtottam neki, aztán elmeséltem mindent, ami addig történt velem.
Órák teltek el így, s én biztos voltam abban, hogy ugyanezeket a köröket kell majd lefutnom a barátaimmal is (ha lehet más stílusban). Telefoncsörgés szakított félbe.
-    Merre vagy? – érdeklődött vidám hangon Erika néni.
-    Miért? – kérdeztem, s közben az agyam lázasan dolgozott, aztán… - Basszus!
-    Bizony. – Dolgoznom kellett volna, hiába volt Vasárnap.
-    Máris indulok. – mondtam, kapkodva.
-    Ejnye, lógunk a munkából?- ciccegett egy kis fél mosollyal Szilvi.
-    Elfelejtettem! – vágtam rá haragosan.
Az utolsó pillanatban vágódtam fel a buszra. Szerencsére a vezető maga volt az Ördögi Sofőr, így hamar beértem a boltba.
-    Szép napot! – köszönt rám Réka a főnök lánya
-    Anyukád hol van? – gondoltam jobb, ha magyarázkodom egy kicsit.
-    El kellett mennie, de jut eszembe, én is indulok. Angolom lesz, és csak azért jöttem be, hogy megvárjalak.
-    Ne haragudj, hogy elkéstem! Pszichológusnál voltam, és elbeszélgettük az időt.
-    Nem gáz, úgysem vagy az a késős típus. – magára vette a kabátot, de mielőtt elindult volna, visszafordult. – Ma nem kell árut hozni, de a raktárban van pár könyv, amit el kellene pakolni.
-    Ne izgulj, feltalálom magam.
-    Hát akkor jó munkát! – küldött felém egy bátorító mosolyt, majd magamra hagyott a boltban. Felmentem az emeletre, lepakoltam a cuccomat, és bekapcsoltam a rádiót. Hétvége lévén reméltem, hogy az átlagnál több vásárlónk lesz, de két órán keresztül egy árva lélek sem jött. Réka tanácsát megfogadva körülnéztem a raktárban. A helyiség az ott lévő könyvek számához képest iszonyúan kicsi volt, tekintve, hogy konyhaként is funkcionált. Össze vissza álltak a könyvek, szóval szerző szerint kupacokba rendeztem őket. Éppen az előző napi könyveket pakoltam ki, mikor megszólalt a csengő.
-    Szia! – Első ránézésre, egy velem egykorú lány állt az ajtóban. Magas volt, és gyönyörű. Sokkal inkább illett a kifutóra, mint egy könyvesboltba.
-    Tudok segíteni? – felálltam a polc elől, mosolyogva közelebb sétáltam hozzá. Kapásból megmondtam volna, hogy nem idevalósi.
-    Remélem igen. – átnyújtott egy papírt, majd folytatta: - A helyi gimibe fogok járni, és a titkárságon azt mondták, itt be tudom szerezni a könyveimet.
-    Melyik osztály? – kérdeztem a raktár felé indulva.
-    12.A.
-    Akkor, ha minden igaz, osztálytársak leszünk. –fordultam meg mosolyogva, mire kezet nyújtott:
-    Takács Vivi.
-    Tóth Viki. – elfogadtam a felém nyújtott kezet. A szorítása magabiztos jellemről árulkodott. – Összeszedem a könyveidet, addig ülj le nyugodtan. Itt laksz a környéken? – kérdeztem miközben megpróbáltam levenni a német könyvet a polc tetejéről. A zajokból ítélve Vivi az ajtóban állt.
-    Tudod, merre van a Napsugár utca?
-    Igen! – ez a kelleténél kissé lelkesebbre sikerült, mert közben lehalásztam a könyvet a polc tetejéről. – Nyugodt környék, és mire leérsz a sulihoz, kellőképpen kisétálod magad. Viszont télen magas sarkúban halálcsapda. Megfognád nekem ezt egy pillanatra? – nyújtottam felé a nálam lévő könyvet, mert egyszerűen már nem tudtam hová tenni.
-    Persze, leteszem az asztalra. És milyen a suli? – fordult vissza.
-    Hát.. – elhallgattam, mert próbáltam visszaemlékezni, merre láttam utoljára a Kémiai Fogalomtárat. – egész jó. Főleg, hogy ez az utolsó évünk. Jössz a szalagavatóra, ugye?
-    Ki nem hagynám. Bár tuti, hogy ez nincs akkora banzáj, mint az amerikai verzió, de azért ez is jól hangzik.
-    Amerikában éltél? – néztem rá tátott szájjal és megpróbáltam nem totál idiótának tűnni.
-    Kaliforniában kezdtem a középsulit. – ezt úgy mondta, mintha teljesen hétköznapi dolog lenne. – De nem volt olyan jó, mint gondolod.
-    Jobb volt? – próbáltam elviccelni, mire kipréselt magából egy féloldalas mosolyt.
-    Minden szuper volt, leszámítva, hogy nem most költöztem először. A bátyám munkája eléggé zűrös néha, szóval a tanulást félbe kellett hagynom, hogy segíthessek neki. – Átadtam neki egy újabb kupac könyvet, majd átfutottam a kezemben lévő listát.
-    Szótárunk sajna nincs, de tudok rendelni.
-    Azt hiszem, annak az egyik doboz alján kell lennie.
-    A testvéred is ide költözött?
-    Igazából, azt sem tudja, hogy eljöttem.
-    Nem fog dühöngeni, ha rájön?
-    Elegem lett a folyamatos utazgatásból és a felügyeletből. – nem várt vehemenciával válaszolt, s ettől kicsit meglepődtem. Ez neki is feltűnt, mert lágyabb hangon folytatta: - Tudod, a szüleim halála után a testvérem a fejébe vette, hogy mindentől megvéd. Hiába lettem idősebb, úgy éreztem, burokban élek. Ráadásul mindig tudnia kellet, mint csinálok, és kivel. Ne haragudj, - sóhajtott – most meg panaszkodom.
-    Semmi baj! – válaszoltam őszintén, közben elkezdtem számlázni. – Jót tesz, ha az ember néha kiöntheti a lelkét.
-    Akkor se volt fair, hogy rögtön az első alkalommal letámadtalak. – kissé gúnyos hangon beszélt, amitől olyan érzésem támadt, mintha magamat hallottam volna.
-    Engem viszont némileg vigasztal, hogy nem csak én vagyok képes így elszúrni.
-    Azt hiszem, jól kijövünk majd egymással. – mondta nevetve.
-    Az tuti. Kérsz még valamit?
-    Nem köszi. Elég lesz ezt is hazacipelni.
-    Tizenkét-ezer lesz. –bevallom meglepődtem, mikor szemrebbenés, valamint sóhajok és grimaszok nélkül elővette a kért összeget. Persze, aki ennyi helyen járt, csóró nem lehet.
-    Köszönöm a segítséget! – mosolygott hálásan, miközben elpakolta a könyveit.
-    Ez a dolgom.
-    Nem pont a vásárlásra értettem. Gondolom, a lelkizés nincs benne a munkakörödben.
-    Nincs kőbe vésve, de nálam ez is beletartozik a vevőkkel való foglalkozás kategóriába. Vannak, akik csak beszélgetni vagy éppen kötekedni jönnek be.
-    Komolyan?
-    El sem tudod képzelni, miket hallottam már! – elmosolyodtam az emlékektől. - Egy alkalommal egy prostituált panaszkodott az előző kuncsaftjára.
-    Tizennyolcas karika! – szúrta közbe, mire felnevettem.
-    Enyhén fogalmaztál, de majd egy másik alkalommal mesélem el. Hosszú történet.
-    Én is jobb, ha megyek. Még körbe vagyok pakolva dobozokkal. További jó munkát!
-    Neked jó pakolást! – szóltam utána.
A nap hátralevő része nyugalmasan telt, kivéve, mikor megjelent egy fószer, aki mindenáron el akart csalni valami csodakrémről szóló bemutatóra. Állítólag két nap alatt halványulnak a ráncok. Nem tartom magam hiú embernek, de ezt azért kissé magamra vettem, mivel szó szerint ezt mondta:
-    Meglátja, nyoma sem marad a ráncainak! – Na, akkor váltottam át utálatos módba, és közöltem az úrral, hogy hagyjon engem békén, szédítsen inkább mást! A férfi szemei meglepetésében kidülledtek, aztán eltorzult arccal kivágtatott az üzletből.
Pontban ötkor bezártam az ajtót és haza indultam. Eszméletlen hideg volt, mégis inkább sétáltam. Menet közben egyszer csak bevillant, hogy szünet után matek dolgozat. Fogalmam sem volt arról, mikor mondta ezt a tanár, csak abban voltam biztos, hogy el kell kezdenem készülni, ha nem akarok bajt. Szuper!

-    Hazataláltál? – apu a műhelyben dolgozott, mikor hazaértem.
-    Teljesen kiment a fejemből a munka. – mellésétáltam, és szorosan átöleltem. Fenyőillata volt. – Min dolgozol?
-    Zsuzsi megkért, hogy csináljak az unokájának egy hintalovat. – lehet, hogy rosszul láttam, de mintha apu kissé zavarban lett volna.
-    Ó, szóval megkért rá… - bosszúsan felém sandított, mire kuncogva leültem a mellette lévő székre.
-    Ne értsd félre, Viki!
-    Mit is? - kérdeztem vissza még mindig mosolyogva.
-    Rendes nő, és…- láttam rajta, hogy nehezen találja a szavakat.
-    Kedveled őt, ez nyilvánvaló.
-    Nem akarom, hogy úgy érezd, már nem szeretem édesanyádat. – fel sem nézett a munkából miközben beszélt.
-    Szó sincs ilyesmiről! – mordult egyet, jelezve hogy vegyem lejjebb a hangerőt. – Örülnék, ha találnál magadnak valakit. Zsuzsit ráadásul még kedvelem is.
-    De honnan tudjam, hogy ő is így érez-e? Lehet, hogy ellökne magától a korábbi viselkedésem miatt. – Anyu halála után apu teljesen kifordult magából, s ez okot adott néhány rosszindulatú pletykának a környéken.
-    Aggódott érted.
-    Ezt miből gondolod?
-    Akárhányszor bementem hozzá a papírboltba, mindig a hogyléted felől érdeklődött, és megvédett a rosszindulatú pletykáktól.
-    Komolyan? – az arcán őszinte csodálkozást láttam. – Sose mesélted. – ezúttal szemrehányóan nézett rám.
-    Nem is sejtetem, hogy bármi is van köztetek.
-    Ne fantáziálj! – mordult rám játékosan.
-    Miért ne? – kérdeztem vissza pimaszul. Elvettem egy kis fadarabot, és egy ceruzával rajzolgatni kezdtem rá. – Kedvelitek egymást, ebből még bármi lehet.
-    Komolyan? – szemei felcsillantak, s ez engem is mosolyra késztetett.
-    Persze.
Később tényleg elkezdtem gyakorolni a dolgozatra. Eljutottam egészen három oldalig, aztán a gondolataim apu felé kalandoztak. Tudtam, hogy anyunak sem lenne kifogása a dolgok esetleges alakulás ellen. Viszont az, hogy segítsek nekik, kissé bonyolultnak tűnt elsőre. Általában én voltam, akinek megadták a kezdőlökést, erre hirtelen a másik oldalon találtam magam.
A szünetem nagyjából abból állt, hogy tételeket magoltam, és feladatsorokat oldottam meg.
-    Mi a helyzet a szalagavatóval?
-    Mi lenne? – kérdeztem vissza fel sem pillantva a gyakorlásból.
-    Ruha, meghívó. – sorolta apu.
-    Ruhám még nincs, és a meghívók számát is le kell adni, jó, hogy mondod.
-    Na akkor számoljunk!
Felé fordulva kezdtem:
-    Te és Zsuzsi, Gyuri szülei, Tomi, ennyi.
-    Másokat nem akarsz meghívni?
-    Nem.
-    Mi van a nagyszüleiddel?
-    Valahol Európában szórják a pénzt.
Anyu szülei eléggé jómódúak, és szinte állandóan úton voltak. Sosem bocsátották meg a lányuknak, hogy egy asztalos felesége lett. Ami engem illet, minél idősebb lettem, annál kevesebbet törődtek velem. Mostanában már csak akkor kerestem őket – bár nem túl nagy örömmel – ha pénzre volt szükségünk.
-    Mi van a ruhával?
-    Mekkora a rászánt keret? – kérdeztem vissza.
-    Viki! – mordult rám.
-    Mi van? – tártam szét a karom. – Hiába mondom, mit szeretnék, ha nem tudjuk megvenni.
-    De…
-    Ne merészeld azt mondani, hogy anyu ezt akarná, mert én is ezt akarom. Szépnek lenni, hogy büszkék legyetek rám.
-    Gondoskodom róla, hogy Tomi álla leessen, mikor meglát. Megszervezünk mindent. Fodrász, műköröm, kozmetikus, és persze a legszebb ruha, amit találunk.
A hátralévő napokban időpontot kértem minden olyan helyre, ahová lehetett, és sorra jártam a környékbeli ruhakölcsönzőket árak után érdeklődve.
-    Ruhát tíz-ezer alatt nem hiszem, hogy kapnék, a konty maximum öt-ezer.
-    Választottál már? – kérdezte apu, mire nemet intettem. A konyhában ültünk, és azzal voltunk elfoglalva, hogy nagyjából összeadtuk a kiadásokat.
-    Akkor húzz bele! Mi van még?
-    Sok minden. – sóhajtottam keserűen. – Ballagás, érettségi, tabló…
-    Tiszta anyagi csőd. – viccelődött, válaszul nyelvet öltöttem rá. Bármennyire is szerettük volna emlékezetessé tenni ezt az évet, mindketten tudtuk, hogy a lehetőségeink száma véges.  Ezért nem szívesen, de felhívtam a nagyszüleimet, remélve, hogy jó hangulatban találom őket.
-    Halló!
-    Szia, mama!
-    Viki drágám! De rég hallottam a hangodat! – én viszont hamar leszűrtem a hangjából, hogy már eléggé betintázott. Ilyenkor különösen adakozó hangulatban volt. Normális esetben eszembe se jutott volna kihasználni, de úgy döntöttem, ezúttal kivételt teszek.
-    Szalagavatóm lesz, és…
-    Ó drágám, sajnos nem tudunk elmenni, mert úgy döntöttünk, Svájcban maradunk néhány hónapig.
-    Kellene egy kis pénz, mert csinos szeretnék lenni.
-    Szívem, neked bármit! Ha lehet, még ma átutalok kétszáz-ezret. Elég lesz?
Majdnem elejtettem a telefont.
-    Persze, köszönöm! – hebegtem.
-    Küldj majd néhány képet, olyan rég láttunk! – Grimaszolva felhorkantottam. Évek óta felém se néztek, csak a hangomat hallották. Szerintem már azt se tudják, hogy nézek ki.
-    Persze! Most le kell tennem Nagyi! Szeretlek!
-    Én is Viki, minden jót!
Nem csalódtam, mert az összeg másnap már a számlámon pihent.
Ennyi pénzből mindent megvehettem, amit szerettem volna. Elhatároztam olyan ruhát keresek, amitől biztosan leesik Tomi álla.

-    Miért nem mehetek veled? – kérdezte századszorra.
-    Mert megakarlak lepni. – válaszoltam makacsul.
-    Bezzeg a barátnőid, vagy apukád biztos veled mehet. – dohogott.
-    Egyedül megyek. Ugye azért elfogadod a meghívást? – simultam hozzá.
-    Ki nem hagynám! Főleg, hogy utána kihámozhatlak abból a ruhából. – magához húzott és megcsókolt. Egy pillanat alatt forróság öntött el.
-    Gábor lassan itt lesz! – sóhajtva húzódtam el tőle.
-    Miért kell neked dolgozni? – értelmetlen volt a nyafogásom, és csak vétlenül csúszott ki a számon.
-    Ezt az áldozatot meg kell hoznom, ha a tenyeremen akarlak hordozni. – válaszolta lágyan.
-    Szóval ilyen tetveket szövögetsz? – mosolyogva néztem fel rá majd megadva magam a kísértésnek, újra megcsókoltam. Egy duda hangjára nagyot ugrottam.
-    Gábor! – morgolódott Tomi, mire halkan nevettem. Viccesnek találtam az arcára pillanatok alatt kiülő bosszús kifejezést.
-    Ha nem dudálok rátok, - kezdte mosolyogva, mialatt kiszállt az autóból – talán észre se vettetek volna, és akkor biztos elkésel. – nézett Tomira szúrósan, de a fiú csak a szemét forgatta. – Te csakis Viki lehetsz! – fordult felém mosolyogva, és kezet nyújtott. – Szalay Gábor vagyok, örülök, hogy végre megismertelek.
-    Tóth Viki! Én is örülök. – Gábor rögtön szimpatikus volt. Tudtam, hogy kedvelni fogom.
-    Ha nem kellene dolgozni, mondanám, hogy gyertek fel és beszélgessünk. Mivel ezt a fiút – mutatott Tomira – ritkán látom, és mindent harapófogóval kell kihúznom belőle. Talán egy másik alkalommal.
-    Részemről rendben. – örültem, hogy végre bepillantást nyerhetek Tomi életébe. Szorosan hozzábújtam a mögöttem álló fiúhoz, mire a keze a derekamra vándorolt.
-    Nem akarok ünneprontó lenni Tomi… - kezdte Gábor.
-    Máris az vagy!
-    De lassan mennünk kellene.
-    Hazavigyünk? – fordított maga felé. Megmosolyogtatott, a tudat, hogy nem igazán akar elengedni.
-    Nem kell! Kicsit még nézelődök, de majd később beszélünk. – apró csókot leheltem az ajkára, mire felmordult. Volt egy olyan érzésem, hogy többet akart, de nem tartottam illendőnek, ha egy másik ember szeme láttára egymásnak esünk. – Örülök, hogy találkoztunk! – fordultam a férfi felé.
-    Én is. Ha bármilyen segítségre szükséged van, csak szólj!
-    Oh, ez rendes tőled. – zavarba jöttem, a férfi szavaitól, mert úgy éreztem, tényleg komolyan gondolta. Sokszor hallottam már ezt a mondatot, de mikor oda került a sor, hogy szaván fogtam az illetőt, sosem tartotta be, amit ígért.
Miután ők elmentek tovább sétáltam a Vörösmarty téren. Mivel a hely a turistáknak kedvezett, az árak iszonyú magasak voltak, de a számlámon lévő összegnek köszönhetően most nem szívbajoskodtam. Néhány üzletben csak úgy körülnéztem, hogy lássam az eladók viselkedését, ha a külsőm nem tükrözi a bankszámlám nagyságát.  
-    Tudok esetleg segíteni valamiben? – egy esküvői ruhaszalonban nézelődtem, az eladó pedig talán egy évvel lehetett idősebb nálam, mégis azt éreztette velem, hogy rangban felettem áll.
-    Esküvői ruhát szeretnék, magamnak. – feleltem határozottan.
-    Milyen árfekvésre gondolt? Sajnos a mi ruháink nem éppen harmadosztályúak. – zöld szemével alaposan végigmért, keskeny ajka megvető grimaszra húzódott.
Legszívesebben ráordítottam volna a lányra. Pillanatok alatt elöntött az indulat, de vissza kellett fognom magam, mert rajtunk kívül egy negyven körüli férfi is tartózkodott az üzletben.
-    Miből gondolod, hogy nem tudnám megfizetni az itteni ruhákat? – a lány megdöbbent kemény hangom és a tegezés hallatán. Talán több pénze volt, mint nekem, de kizárt, hogy fölöttem állna.
-    Én… nem ezt mondtam! – tiltakozott hebegve.
-    Lehet, de ahogy végigmértél, és amilyen stílusban beszéltél velem, kétség kívül erről árulkodott. – szándékosan nem rendeztem jelenetet. Nem akartam lealacsonyodni az ő szintjére. – Amúgy maximum nyolcvan-ezret vagyok hajlandó ruhára és kiegészítőkre költeni. – feleltem visszafojtott haraggal.
-    Tegnap érkeztek új modellek, máris hozom őket. – A lány a raktárba iszkolt ahol, ha jól hallottam üvöltözött valakivel. Mélyeket  lélegeztem, és minden önfegyelmemre szükség volt, hogy ha ismét megjelenik a lány ne cibáljam meg a haját vagy a drágának tűnő fekete mini ruháját.
-    Alaposan kiosztottad. – a férfi megfordult egy halvány mosolyt küldve felém. – Ülj le! – biccentett az ablak mellett álló egyik kényelmes fotel felé. – Remegsz. – Elszégyelltem magam. Tényleg remegett a térdem, de csak az elfojtott haragtól. Leültem a felkínált helyre, majd kifújtam magam.
-    Ha egyenrangúak lennénk, balhéznék vele. –fujtattam.
-    Ez volt a legbutább mondat, amit egy fiatal lánytól hallottam.
-    Sajnos igazat mondott. Csak azért van pénzem, mert a nagyanyám részeg volt, mikor beszéltem vele. – fogalmam sem volt, miért osztottam meg ezt egy idegennel, de jóleset.
-    Ha jól sejtem, kedvezményt kapsz. – mondta, mint egy vigasztalás gyanánt.
-    Csak azért, mert van pénzem, de az biztos, hogy soha többet nem fogok itt vásárolni.
-    Itt is vannak! – a lány, és egy kollégája öt ruhát hoztak ki a raktárból. Extravagáns darabokra számítottam, mégis egyik szebb volt a másiknál.
-    Hát, - komor képpel végignéztem a vállfákon lógó csodákat – egyik sem tetszik.
-    Nehéz lesz a kedvében járnod Kriszta. – jegyezte meg mosolyogva a mögöttem álló férfi, mire a lány – Kriszta – dühösen topogott egy sort, én pedig élvezettel néztem.
-    Esetleg, ha varratnék…
-    Van rá lehetőség. Bármit el tudunk készíteni kívánság szerint két héten belül. – A lány őszintén kétségbeesettnek tűnt, s ettől valahogy az én szívem is meglágyult.
-    Mennyi lenne?
-    Anyagtól függ, és persze a díszítéstől. Van már elképzelésed? – kérdezte tollat, és papírt véve a kezébe.
-    A felsőrésze csipke legyen, hosszú ujjal, a szoknya egyszerű A vonalú, lehetne rá valami egyszerű mintát hímezni. Az anyaga legyen elefántcsont színű szatén. Megoldható?
-    Persze! – válaszolta készségesen. – Sőt, kiegészítőket is kínálunk a ruhához, természetesen ajándékba. A teljes ár pedig harminc-ezer körül lenne.
-    Olyan olcsó? – vonta fel a szemöldökét a férfi.
-    De Vince, - méltatlankodott a lány – az a fő, hogy a vevő elégedett legyen.
-    A kislány vőlegénye is valószínűleg elégedett lesz. – egyszer csak leesett, hogy a „kislány” tulajdonképpen rám vonatkozott.
-    Nem, dehogy! Szalagavatóm lesz, nem esküvőm. – szabadkoztam kissé zavartan.
-    Bocsánat! Akkor fiatalabb vagy, mint gondoltam. – válaszolta vidáman mosolyogva, mire szürke szeme körül nevetőráncok jelentek meg. A maga korosodó módján jóképűnek tűnt, még a haja hiánya sem rontott az összképen. Szürke öltönyében elegáns üzletember benyomását keltette.
-    Ha megfelelő az időpont, levesszük a méretet, hogy minél előbb elkezdhessük a ruhát.
-    Hogyne!
-    Nekem viszont mennem kell Kriszta. Add át nagyanyádnak üdvözletem!
-    Úgy lesz Vince. Holnapra meglesz a pénz, ígérem!
-    Nem kell úgy sietni! A megbízható vevőmnek, igazán adhatok egy hét haladékot. – válaszolta nagylelkűen. – Nos, hölgyeim, viszont látásra! Bárki táncol is majd veled, már most irigylem. – úgy éreztem elpirulok a bók hallatán.
-    Ha kész lesz a ruhám, remélem nem csak öntől hallom majd ezt.
-    Ez a beszéd! - mielőtt kisétált volna az ajtón, finoman kezet csókolt, amitől még inkább zavarba jöttem.
Később egy próbafülkében levették a méreteket, aztán alaposan átbeszéltük milyen ruhát szeretnék.
-    Vince mindenkivel ilyen udvarias? – törtem meg a csendet, miközben a kiegészítők között válogattam.
-    Sajnos igen.
Olyan érzésem támadt, mintha egy másik lány beszélne Kriszta hangján.
-    Miért sajnos? – Lopva körülnézett, becsukta a raktárba vezető ajtót, majd így szólt:
-    Sokan ezt látják, vagy csak ez hajlandóak tudomásul venni.
-    Miért, mi az igazság? – rossz érzésem támadt, attól, amit talán hallani fogok.
-    Ha elmondom, nagyon nagy bajba kerülhetek. – láttam a szemén, hogy tényleg fél a következményektől.
-    Viszont, ha titkolózol, talán én is nagy bajba kerülhetek.
-    Rendben, de te mondd meg a helyet. Lehetőség szerint minél távolabb innen.
-    Mikor vagy szabadnapos?
-    Legközelebb jövő hét Szerdán.
-    Akkor pont dolgozom, de – egy papírra felírtam a bolt címét, és elé toltam. – találkozzunk itt délután háromkor.
Elindultam a kijárat felé, de utánam szólt:
-    Ha netán találkoznátok, ne állj szóba Vincével! Ne tévesszen meg a modora, mert igazából egy mocskos disznó.
-    Te is vigyázz magadra! – a történtek ellenére féltettem Krisztit, mert tudtam, hogy veszélyes dolgokról akar velem beszélni.
Nem nézelődtem tovább, mert sötétedés előtt hazaakartam érni. Attól féltem nem kívánatos személlyel találkoznék. Bármennyire is eluralkodott rajtam az üldözési mánia, apu előtt titokban kellett tartanom.
-    Na, hogy ment? – kiabálta túl a hangos zenét, mikor észrevett, választ helyett azonban beleszimatoltam a levegőbe. Sajtos kifli! Elvettem egyet, majd így feleltem:
-    Szuperül. Harminc-ezerből megúsztam, ráadásul varratom.
-    Megtarthatod?
-    Persze. Olyan lesz, amilyet szeretnék.
-    Hogy csináltad?
-    Kicsit megszégyenítettem az eladót. – vallottam be.
-    Viki! – mordult rám.
-    Jól van! Tulajdonképpen ez így nem volt igaz. A végére egész jóban lettünk. Jut eszembe, Tomit is elhívtam a szalagavató utáni vacsorára.
-    Helyes, legalább alkalmam nyílik kifaggatni a srácot. – szem forgatva otthagytam, süssön csak tovább.