Viki

-    De jó kedved van! – jegyezte meg apu, mikor hazaértem. – Merre csavarogtál? – haragosnak tűnt, s ettől kissé megszeppentem.
-    Kávéztam. – válaszoltam, miközben levettem a kabátomat.
-    Azt hittem, dolgozol. – jegyez meg karba tett kézzel.
-    Hamarabb végeztem. – próbáltam figyelni a hangsúlyomra, nehogy kicsit is ingerültnek tűnjön. – Eddig nem zavart, ha későn jöttem. – motyogtam, és felsétáltam a szobámba. Nem telt el két perc, de már ott állt az ajtóban.

-    Viki?
-    Apu! – nyögtem fel, jelezve, hogy nincs túl sok kedvem a beszélgetéshez.
-    Bejöhetek? – nézett rám várakozón, mire bólintottam. – Nem akartam beleszólni a dolgaidba. Tudod jól, hogy megbízom benned. Csak, ahogy vártalak, eszembe jutott, hogy mi van, ha téged is….
-    Ezt ne is folytasd! – mordultam rá.
-    Csak aggódtam. – leült mellém az ágyra, aztán így folytatta: - Hogy hívják?
-    Kit? – adtam az ártatlant, mire úgy nézett rám, mint egy idiótára. – Tomi. – megpróbáltam nem vigyorogni, mert megint eszembe jutott, amit csináltam.
-    Jóképű?
-    De apu! – nyavalyogtam.
-    Ez csak kérdés volt. – vont vállat, arcán ártatlan kifejezéssel.
-    Igen.
-    Jól csókol? – a szemében huncut fény csillant.
-    Tanulnom kell! – tértem ki a válasz elől, de éreztem, hogy elpirulok. – Amúgy nem csókolt meg.
-    Ha megteszi, valószínűleg hazáig repültél volna. – nevetett. – Na, jól van. Hagylak tanulni. Jó éjt!
-    Neked is!
Legszívesebben azonnal felhívtam volna a barátnőmet, de le kellett nyugodnom, hogy képes legyek a tanulásra koncentrálni. Mondani persze könnyebb volt, mint megtenni, a fejemben újra meg újra lejátszódtak az este történtek. Mielőtt elaludtam volna, a majdnem csók a fejemben már igazi volt.
Másnap nem volt szükségem szavakra. Aki látott, mind leszűrte, hogy fiú van a dologban. A körülöttem lévők lelkesedése tett arról, hogy beinduljon a fantáziám. Tucatnyi forgatókönyvet gyártottam, s úgy éreztem, mind csak egy karnyújtásnyira vannak. Talán nem túlzás, ha azt mondom, anyu halála óta most éreztem magam először boldognak. Könnyebben vettem az akadályokat, nem számított, hogy iskolai, vagy más jellegű. Egy tanárom folyton azt hangoztatta, hogy a szerelem öl, butít és nyomorba dönt, hát tévedett. Szerencsére a boldogságom eltérítette apámat attól a feltétételezett szándékától, hogy ismét anyám gyilkosának nyomába eredjen.
Október közepén még mindig nem találkoztunk. A suliban veszettül kellett hajtani, és Tomi is sokat dolgozott. Bár sokat beszéltünk telefonon, hiányzott. Be akartam fejezni azt a majdnem csókot.

Tomi

A lehető leghamarabb szerettem volna Vikit újra látni, de a dolgok természetesen nem úgy alakultak. Rengeteg meló szakadt a nyakunkba. Néhányan ilyentájt mentek szabadságra, szóval, akik maradtak, dupla annyit vállaltak. A cetlit, amit adott, bárhová mentem, magammal vittem.  Számtalanszor elővettem, hogy felhívjam, szóval, mire tényleg eljutottam odáig, hogy beszéljek vele, már kívülről tudtam a számot.
-    Igen? – mikor megszólalt, felgyorsult a pulzusom. Úgy éreztem magam, mint egy idióta kamasz.
-    Szia, Tomi vagyok! – pár pillanatnyi csönd, aztán:
-    Szia, mi újság? – hallottam a hangján, hogy ő is izgatott.
-    Dolgozom.
-    Szóval lógsz a munkából. – szinte láttam magam előtt, ahogy a szemöldökét ráncolja.
-    Öt perc pihenő belefér. Te mit csinálsz?
-    Irodalmat tanulok, de már eléggé nehezen megy a fejembe. Mikor tudunk találkozni? – a hangja egy csapásra derűssé vált, s ez mosolyt csalt az arcomra.
-    El vagyok havazva. – ez csak úgy kicsúszott a számon. Nem akartam, hogy úgy érezze, kibúvót keresek a találka alól. Mély sóhaj hallatszott a vonal másik végéről.
-    Nekem sem ártana komolyabban venni a tanulást, de folyton rád gondolok. – panaszolta, mire széles vigyor terült szét az arcomon.
-    Ezt jó tudni. – mondtam kajánul.
-    Ha meghúznak, a te hibád lesz! – mérgelődött.
-    Nem venném a lelkemre. Inkább hagylak tanulni.
-    De azért még beszélünk, ugye? – Ezek szerint lesz folytatás.
-    Persze. – válaszoltam enyhe mosollyal.

Ahogy telt az idő, a beszélgetések során lassacskán egyre többet megtudtam róla. Nekem szerencsére sikerült eltitkolnom néhány dolgot. mikor legutóbb beszéltünk, szóbahozta az őszi szünetet, és ennek hatására körvonalazódni kezdett bennem egy igazi randi ötlete.
-    Egy szót mondok Tomi, szex!
-    Istenem, Dani! – kiborító tudott lenni a srác, a műszak vége felé különösen.
-    Rögtön az első randin? – Dani lekicsinyítően nézett barátjára.
-    Undorító vagy! – vágta hozzá Beky, amit megmosolyogtam.
-    Csak azt ne mondd nekem, hogy nem akarod megdönteni a csajt. – bökött oldalba Dani, mire a tálcámon lévő poharak összekoccantak. Este lévén nagy volt a forgalom, így csak úgy tudtunk beszélni, ha egymás mellé kerültünk. Letettem egy csapat fiatal elé a sörüket, majd a kollégámhoz léptem:
-    Nem akarom leteperni. Amúgy sem vagyok az a típus.
-    Ne játszd már az agyadat! – mondta flegmán. Kedvem lett volna visszaszólni, de nem akartam a vendégek előtt, így ráhagytam.
Szerencsére Gábor komolyabban állt a dolgokhoz.
-    Vidd el vacsorázni, az szerintem tetszene neki. Aztán itt is aludhatna. – mosoly suhant át az arcán.
-    Ezt nem hallgatom tovább! – morogtam, és kivettem a hűtőből két sört. A sajátomat jól meghúztam, közben pedig a hallottakon morfondíroztam.
Az őszi szünet előtti utolsó tanítási napon – ami szerencsére péntekre esett – felhívtam Vikit.

Viki

Csak az tartott életben, hogy öt napig az iskola közelébe se kell mennem. A harmadik órán – ami közgáz volt, - majdnem elaludtam.
-    Szerintem ezt hagyjuk abba! Viki már húzza a lóbőrt. – röhögött a tanár, én pedig képzeletben hozzá vágtam a tolltartómat.
-    Nem mehetünk haza? Még elérném a buszomat. – próbált alkudozni Evi. Éppen azt akartam mondani, ha ő megy, menjünk mi is, de a telefonom belém fojtotta a szót.
-    Felvehetem? – kérdeztem kezemben a készülékkel.
-    Ki az? – kérdezte a tanár. Szerettem volna hazudni neki, de egy korábbi beszélgetésből kiindulva mégse tettem.
-    A barátom.
-    Csak akkor, ha bent maradsz. – hangzott, a válasz, mondjuk nem is vártam mást. Vágtam egy grimaszt, majd lenyomtam a zöld gombot.
-    Szia! – amint beleszóltam a telefonba, a teremben néma csönd lett. Elnevettem magam.
-    Mi ilyen vicces? – kérdezte Tomi.
-    Az osztályom. Amint felvettem, elhallgattak.
-    Kíváncsiskodnak?
-    Mondhatni.
-    Remélem, jót szexeltek este. – szabad kezemmel fejbe vágtam az előttem ülő Evit ezért a beszólásért.
-    Ezt ki mondta? – hallottam, hogy a barátom alig bírja visszatartani a nevetést.
-    Egy barátnőm. – mondtam lemondó sóhaj kíséretében.
-    Üzenem neki, hogy ne kapkodjon.
-    Pedig már rá férne egy alapos pókhálótlanítás! – az osztály, Tomival együtt nevetésben tört ki. Gyilkos szemekkel meredtem a mellettem ülő Lillára, majd kisétáltam a teremből.
-    Lenyugodtál már? – mordultam a vonal másik végén lévő fiúra, aki még mindig nevetett. – Amúgy nem kellene dolgoznod?
-    Szabadnapom van. Ráérsz délután?
-    Attól függ hánytól.
-    Szereted a színházat?
-    Igen, de hogy jön ez most ide? – támadt néhány ötletem, hogy miben sántikálhat.
-    Öt előtt húsz perccel legyél az Operett Színház előtt!
-    Mit nézünk meg? – kérdeztem fülig érő szájjal.
-    Meglepetés. – válaszolta, majd letette. Iszonyú hideg volt odakint, ezért vissza kellett mennem a terembe. Amint beléptem mindem szem rám szegeződött, s én buta vigyorral a képemen ennyit mondtam:
-    Randim lesz.
Ettől az egy mondattól teljesen bezsongtam, a hátralévő órákon nem igazán figyeltem. Az osztálytársaim némelyike pedig elég hajmeresztő ötleteket gyártott az estéről. Némelyikben már gyerek és esküvő is szerepelt.

Aput nem találtam otthon, ezért kapkodva írtam neki egy cetlit, hogy hova megyek. Bekapcsoltam a rádiót aztán beálltam a zuhany alá. Miközben a hajamat mostam, azon agyaltam, mit is vegyek fel.
Színház… randi… csók…
Végül egy szolid fekete ruha mellett döntöttem, ami pár centivel a térdem alatt végződött. A sminkkel nem vesződtem sokat, a hajamat is szabadon hagytam. Mielőtt elindultam volna, megtoldottam az apunak szánt levelemet:

Lehet, hogy ma nem jövök haza

Amint kiléptem a kapun azonnal bekapcsoltam a zenét a telefonomon. A lüktető basszus minden mást elnyomott a fejemben. Az úton minden rendben volt, de amint odaértem, felgyorsult a szívverésem.
-    Ez aztán csinos! – a hang irányába fordultam, és Tomival találtam szembe magam.
-    Te sem vagy semmi. – válaszoltam mosolyogva, mialatt lopva végigmértem. Velem ellentétben, farmerben volt, de így is jól nézett ki. –Nem árulod el, hogy mit nézünk meg?
-    Türelem, úgyis nem sokára megtudod. – durcásan ráncoltam az orrom, mire nevetve magához húzott. – Bízz bennem, tudom, hogy szeretni fogod! – lágyan megcsókolt, ajkával egy pillanatra érintve az enyémet. Szerettem volna elmélyíteni a csókot, de a tömeg elkezdett befelé áramlani. Mikor láttam, hogy a párom átadja a jegyeket, elkerekedett a szemem. Egyrészt, mert kiderült, hogy a West Side Story-t nézzük meg, másodszor azért, mert a jegykezelőben a volt barátomat ismertem fel.
-    Ismered? – bökött a fejével Tomi a fiú felé, mikor elmentünk mellette.
-    Ő volt az előző barátom.
-    Miért lett vége?
-    Azt hiszem, nem szerettem igazán.
-    Akkor miért voltál vele? – kérdezte tárgyilagosan. Nem válaszoltam rögtön, megvártam, amíg leültünk a helyünkre.
-    Nem az embert szerettem, hanem a gondolatot, hogy valaki törődik velem.
-    Fiatal voltál. – ez megállapításnak hangzott, nem kérdésnek.
-    Emellett, tapasztalatlan, és nagyon befolyásolható.
-    Kitalálom! Apuci riasztói bekapcsoltak.
-    Majdnem. Ezúttal anyu lépett akcióba. Akkoriban haragudtam rá ezért. Úgy éreztem, elvette tőlem, akit szerettem.
-    Azóta kibékültetek?
-    Igen, nem sokkal a halála előtt. – Ebben a pillanatban felharsant a nyitány, én pedig a tudatára ébredtem annak, hogy mit is mondtam. Bárcsak visszaszívhattam volna az utolsó mondatot!

Tomi

Ahogy Vikire sandítottam, láttam, hogy egészen máshol jár. Remek, elcsesztem az egész estét! Megszorítottam a kezét, hogy tudja, nem hibáztatom. Megfogadtam, nem forszírozom ezt a témát, csak ha ő maga hozza fel.

Viki

Egymásba fűzött ujjaink érzése figyelmeztetett, hogy ma boldognak kell lennem. Nem éri meg rágódni a múlton. Az előadás szünetében is csendben összebújva ültünk a helyünkön. Eszembe jutott, mikor először jártam itt. Anyuval a Rómeó és Júliát néztük meg. Az egész elbűvölt, akárcsak most.
-    Ez egyszerűen gyönyörű volt! – áradoztam, miközben kifelé sétáltunk.
-    Tetszett? – válasz gyanánt, hozzá léptem, és megcsókoltam. – Ezt igennek veszem – mosolygott, mikor szétvált az ajkunk. Egy hideg fuvallattól megborzongtam. Kezdtem megbánni, hogy csak egy ruhát vettem fel. – Szerezzünk valami meleg innivalót, aztán induljunk!
Végül forralt bort vettünk, azt szürcsölgettük a buszra várva.
-    Eljössz a szalagavatómra? – kérdeztem az Örs felé zötykölődve.
-    Meghívsz? – meglepettséget hallottam ki a hangjából.

-    Csak, ha jól viselkedsz! – mondtam somolyogva. Válaszként glóriát rajzolt a feje fölé. Mikor leszálltunk a buszról, és vártuk a következőt (kiderült, hogy még egy darabig együtt megyünk, mivel ő keresztúri, és az én buszom is pont arra megy) egy darabig céltalanul lófráltunk, s közben az előadásról beszélgettünk. Szerencsére nem kellett sokat várnunk a következő járatra, de piszok hideg volt.
-    Nyamvadt buszok! – dohogtam. – A sofőr pulcsiban ül, mi meg fagyjunk össze!
-     Gyere, majd én felmelegítelek!   - felsikkantottam, mikor az ölébe húzott, de amint kényelmesen befészkeltem magam, az agyam kikapcsolt. Egyikünk sem szólalt meg, mégis olyan volt, mintha ezer szót váltottunk volna.
-    Le kell szállnom. – lehelete csiklandozta a nyakamat.
-    Elkísérlek. – a lehető legtovább szerettem volna húzni az elválást.
-    Szóval, jól érezted magad? – kérdezte, mikor egymásba karolva ballagtunk.
-    Talán valamikor megismételhetnénk. – feleltem kissé tétován.
-    Megérkeztünk. – megálltunk egy tízemeletes ház előtt. – És igen Viki, megismételjük. Sokszor. – csibészes mosoly játszott az arcán, amit nagyon szerettem.
-    Mikor? – kérdeztem türelmetlenül.
-    Valamikor. – Az ajka puhán érintette az enyémet, de ezúttal többet akartam. Magamhoz húztam és folytatásra buzdítottam.
Ott a hideg éjszakán, a korábbi csók végre valóra vált. Felülmúlta a legmerészebb álmaimat. A keze a hátamat simogatta, én a derekát karoltam át.
-    Gyere fel! – súgta elfúló hangon a nyakamba, majd válaszra sem várva beütötte a kódot, mire az ajtó kinyílt. Tomi egy pillanatig tétovázott, de megadtam neki a kezdőlökést (szó szerint). A lépcső aljában az ölébe vett, úgy vitt el a lakásáig.
-    Kulcs a zsebben. – súgta, majd játékosan beleharapott a fülcimpámba, mire felsikkantottam, és a karjába bokszoltam.
-    Ha nem hagyod ezt abba, elejtem a kulcsot! – A gyér lépcsőházi világítás ellenére hamar beletaláltam a zárba.
Mikor beléptünk a lakásba, még mindig Tomi nyaka köré fontam a karomat. – Nem kellene bezárni az ajtót? – kérdeztem a háló felé menet.
-    Ne félj! Senki nem jön be. – Óvatosan az ágyra fektetett, majd fölém került. Mielőtt azonban bármit is csinálhattam volna, elfordult és levette a kabátját, ezt kihasználva, én is megszabadultam az enyémtől.
-    Tudnod kell, hogy nem szoktam ilyeneket csinálni. – mondtam szemérmes mosollyal.
-    Én sem. – vágta rá, majd éhesen az ajkam után kapott. A keze a combomra siklott, majd egyre feljebb. – Gyönyörű vagy!
A kezeim játszi könnyedséggel gombolták ki az ingét, majd ugyanilyen gyorsan meg is szabadították tőle. – Istenem! – a tekintetem önkéntelenül is a szíve fölötti hegre tévedt. Bármi is okozta, szörnyű lehetett. Megcsókoltam, mire alig hallhatóan felnyögött. Lassan szenvedélyes csókok és ölelések közepette szabadultunk meg a ruháinktól. Aztán addig szeretkezünk, amíg ki nem merültünk.

Tomi

A randi sokkal jobban sikerült, mint terveztem. Bár ami a színház után történt meglepett, de isten a tanúm, sosem töltöttem még lánnyal ilyen csodás éjszakát. Nem azért szeretkeztem Vikivel, mert egy trófeát akartam szerezni, hanem mert akkor este iszonyúan megkívántam őt. Azt hittem a túlzott hév megijeszti, de szerencsére nem így lett.
A konyhában ültem egy tál müzli fölött, és úgy vigyorogtam, mint aki megnyerte a főnyereményt.
-    Jó reggelt! – esélyem se volt megmozdulni, Viki átölelt, és belecsókolt a nyakamba. Legszívesebben az ölemben tartottam volna, hogy soha többé ne menjen el. Leült velem szemben, aztán maga elé húzta a müzlis tálam.
-    Hé, az az enyém!
-    Amint látom, neked nem kell. Túlságosan lefoglal a vigyorgás. – komoly arccal nézett rám, de hirtelen kirobbant belőle a nevetés.
-    Mit is mondtál az előbb? – néztem rá karba font kézzel.
-    Hagyjuk! – legyintett féloldalasan mosolyogva. – Megyek, felöltözöm. – otthagytam mindent, és utána eredtem. A háló ajtajának dőlve néztem végig, ahogy felveszi a ruháit.
-    Hol a cipőm? – feltűnt, hogy miközben felvette a lábbelit, kerülte a tekintetemet.
-    Min agyalsz?
-    A tegnap estén.
-    Megbántad? – Elém sétált, lefejtette a karom a mellkasomról, aztán átölelt.
-    Soha! – súgta határozottan a vállamba.
A meghitt pillanatnak telefoncsörgés vetett véget.
-    Nem veszed fel?
-    Nem. – Viki továbbra is szorosan ölelt, úgyhogy nem erőltetem a dolgot. – El kellene indulnom… de nem tudok. – mormogta a vállamba, én viszont jót mosolyogtam a kínlódásán.
-    Menned kell! – lefejtettem a karjait, mire furcsán nézett rám. – Azt akarom, hogy apád jó véleménnyel legyen rólam. Mit szól majd, ha kiderül, hogy nálam töltötted az éjszakát?
-    Valószínűleg boldog lesz, amiért a lánya újra… lányos dolgokat csinál.
-    Lányos dolgok?- körömlakk, műköröm, és olyan dolgok képei jelentek meg előttem, amik kimerítették ezt a fogalmat, legalábbis az én olvasatomban. – Kifejtenéd bővebben?
-    Majd egyszer. – végigsimított az ajkamon, majd átsétált a konyhába. Egy pillanata elkapott a hév és erős kísértést éreztem arra, hogy ott folytassuk, ahol este abbahagytuk.
-    Hívj, ha hazaértél! – kértem, mielőtt elindult volna.
-    Jó. Utállak! – lökött meg hirtelen játékosan.
-    Miért? – kérdeztem karba font kézzel, pimaszul vigyorogva. Volt egy sejtésem a választ illetően, de mindenképpen tőle akartam hallani.
-    Mert teljen megőrjítesz, hiszen nézd csak, hol kötöttünk ki az első randin. – magamhoz húztam, belélegezve az illatát. Édes volt, mint a vattacukor. Mikor elengedtem kissé ködös volt a tekintete, amit a csóknak tudtam be.
-    Szia, Tomi! -  Megvártam, míg lement a lépcsőn, csak aztán mentem vissza a lakásba.

Viki

Te jó ég! Mit tettem! Tátott szájal gondoltam vissza az előző éjszakára. Egyrészt iszonyú boldog voltam, másrészt csodáltam a bátorságom – vagy az esztelenségem, attól függ, honnan nézzük.
Ahogy leszálltam a buszról az utcánk végén, újból megszólalt a telefonom.
-    Mondd! – szóltam bele anélkül, hogy tudtam volna, ki az.
-    Te aztán szépen elfeledkeztél rólam.
-    Szilvi! Basszus, ne haragudj – halványan derengett, hogy valamikor még az év elején megígértem, hogy átmegyek hozzá.
-    Elég nyomós érvet kell mondanod ahhoz, hogy a mérgem elpárologjon.
-    Bepasiztam. Ez elég jó neked?
-    Igen.  - Hangzott a tömör felelet, aztán csend lett. – Komolyan beszélsz?
-    Ilyen nehéz ezt elhinni?
-    Téged ismerve igen.
-    Köszi. – morogtam, mire rögtön magyarázkodásba kezdett.
-    Pszichológus vagyok Viki, a hazudozás genetikailag hiányzik belőlem.
-    Tudom, és igazad van, tényleg furcsa. Most viszont le kell tegyelek, mert még be kell adnom a dolgot apunak.
-    Mit tippelsz, hogy fogadja?
-    Felhívlak, ha rájöttem. – köszönés nélkül bontottam a vonalat.
Reméltem, nem futok össze rögtön apuval, de persze pont így történt. Éppen a garázsban pakolt össze.
-    Jó reggelt Viki! – fordult felém, amint észre vett.  Harag nyomait kerestem az arcán.
-    Szia, apa!
-    Milyen volt a színház? – kérdezte mikor át akartam ölelni, de mielőtt megtehettem volna, kezét feltartva elhúzódott. – Tiszta kosz vagyok. – Tényleg az volt, de attól még szorosan megöleltem.
-    Szuperül sikerült minden. – válaszoltam a kelleténél lelkesebben, mint ahogy egy színdarabról mesél az ember. Apuból hirtelen kitört a nevetés. Ettől a hangtól összeszorult a torkom. Anyu halála óta nem hallottam ilyen felszabadultan nevetni.
-    Szóval, nem haragszol, amiért nem jöttem korábban? – bután hangzott, de csak úgy kibukott belőlem.
-    Akkor haragudnék rád, ha elengednéd ezt a fiút. – igaz, hogy még nem ismerte Tomit, de nem akartam elsietni a dolgot, ezért inkább így feleltem:
-    Ne izgulj, erre nem kerül sor.
Gyorsan átöltöztem, aztán segítettem a pakolásban. Munka közben gyorsan telt az idő, mire végeztünk kellőképpen piszkosak lettünk. Aztán hirtelen beléhasított a gondolat, hogy másnap Halottak napja. Apura sandítottam, és azon töprengtem vajon idén kijön-e velem a temetőbe. Anyu temetése óta nem járt kint. Csak egyszer beszélgettünk erről, mert megvádoltam azzal, hogy már nem szereti anyut.
-    Ez nem igaz! – arcizmai megfeszültek, és elfojtott érzelmeiről árulkodtak. – Még most is szeretem édesanyádat. Egyszerűen csak.. nehéz. – elcsuklott a hangja. – Ha ott vagyok, újra lepereg előttem minden. Nincs elég erőm hozzá. – elfordult tőlem arcát a kezébe temetve. A válla rázkódott a sírástól, s ettől nekem is eleredtek a könnyeim. Leültem mellé az ágyra, szorosan hozzábújtam, aztán úgy maradtunk, amíg a könnyünk el nem apadt.
-    Hé, szerelmes lányka! – apu vidám hangja visszahúzott a valóságba. – Gyere be, hideg van.
-    Engem fűt a szerelem. – mosolyogva utána indultam. Tényleg nem tűnt fel, hogy hideg van, amíg be nem értem. –Igyunk forralt bort. – indítványoztam, mialatt kihámoztam magam a kabátomból, aztán kezet mostam.
-    Vajon a fiúd tudja, hogy alkoholista vagy? – morfondírozott elég hangosan ahhoz, hogy halljam, mire nyelvet öltöttem rá.
-    Nem vagyok alkesz. – húztam fel az orrom, és átsétáltam a konyhába, hogy elővegyek egy kis fazekat a bornak.
-    Bocsánat!- mondta túlzott udvariassággal – Csak alkalmakkor iszol, de akkor alaposan betintázol.
Fintorogva válaszoltam: - Ez úgy hangzott, mintha egy barátnőm mondta volna.
-    Jó tudni, hogy ebben egyetértünk.
Figyelmen kívül hagytam a megjegyzését, és elővettem egy üveg vörösbort, majd beleöntöttem egy részét a fazékba. Alágyújtottam, aztán valahogy elkalandoztak a gondolataim egy lehetséges jövő felé. Diplomát szerzek, feleségül megyek Tomihoz, aztán gyereket szülök neki…
-    Éppen álmodozik, de adom. – Zavartan fordultam apu felé. Pár pillanat múlva leesett, hogy a telefont nyújtja felém.
-    Igen?
-    Köszi, hogy felhívtál! – a gúnyos hangtól cseppnyi szégyenérzetem támadt.
-    Elfejeltettem! – válaszoltam automatikusan, s közben a borral foglalatoskodtam.
-    Aggódtam. – mondta kissé mérgesen, de én csak a szememet forgattam és sóhajtoztam. Az volt az érzésem, túldramatizálja a dolgot.
-    Nem raboltak el az ufók. – hallottam, ahogy apu a hátam mögött köhögésnek próbálja álcázni a nevetést. – Csak hogy tudd Tomi, gond nélkül hazaértem. – folytattam szárazon.
-    Ennek örülök. Apád hogy viselte?
-    Nagyon régóta nem nevetett ennyit. – Szándékosan nem úgy kezdtem, hogy anyu halála óta.
-    Kedvel. – ezt a kijelentést túl magabiztosnak találtam, és főleg túl korainak.
-    Kíváncsi vagyok, akkor is ez lesz-e a véleményed, ha találkoztatok. – gúnyos mosolyra húztam a számat.
-    Biztosíthatlak, hogy így lesz.
-    Le kell tennem, különben nagyon csúnya vége lesz a fazékban lévő bornak.
-    Forralt bor?
-    Igen.
-    Hát, erről eszembe jut néhány dolog… - kezdte sejtelmesen.
-    Nekem is. – vallottam be piruló arccal. Tudtam, hogy a tegnap estére gondolt. – Tényleg le kell tennem.
-    Zavarban vagy. – nyugtázta.
-    Nem igaz! – vágtam rá túl hamar.
-    De. Szégyelled, amiért olyan tüzes voltál éjjel… - legszívesebben vesén rúgtam volna, de helyett sikerült lefejelnem az elszívó sarkát. Hallottam apu nevetését a háttérből. Ez már tényleg sok volt.
-    Szia, Tomi! – esélye sem volt köszönni, azonnal letettem a telefont. – Csodás. – morogtam apura sandítva.
-    Ha legközelebb beszéltek, mondd meg neki, hogy köszönöm. – Megállt a kezemben a kanál. Apám felé fordultam értetetlen arckifejezéssel.
-    Mit köszönsz?
-    Hogy visszaadta a lányomat. – Elzártam a gázt, aztán kivettem két bögrét a szekrényből. Szándékosan szöszöltem, mert könnyek gyűltek a szemembe, és nem akartam, hogy meglássa őket.
-    Még nem is ismered. – mutattam rá.
-    Ez már jó pontnak számít.
Egyikünk sem erőltette tovább a témát, inkább felmentünk az emeletre, és a kanapén elnyúlva boroztunk, és régi filmeket néztünk. Éppen kezdtem volna elbóbiskolni, de a telefonom pont abban a pillanatban szólalt meg.
-    ’gen?
-    Na, mi volt?
-    Lilla! – nyögtem álmosan.
-    Aludtál? Nem baj.
-    Hát, neked biztos, hogy nem. – morogtam.
-    Mesélj! – követelte, mire panaszosan felsóhajtottam.
-    Legalább a lényeget mondd el! – fűzött tovább.
-    Szeretkeztünk. – vázoltam tömören a lényeget, aztán letettem a telefont. Erőt vettem magamon és lementem apuhoz. – Hát te mit csinálsz? - néztem rá meglepetten, mikor észrevettem az előtte heverő tököt.
-    Gondoltam faraghatnánk egyet, és kitehetnénk az ajtó elé.
-    Évek óta nem csináltuk. – jegyeztem meg, miközben segítettem neki. Lassan dolgoztunk, s közben nevetve régi emlékeket idéztünk fel. Majdnem háromórányi munka után lett egy vicsorgó rosszarcú valamink.
-    Azt hiszem, - monda apu a művünket tanulmányozva – kellőképpen ronda lett.
-    Mit ne mondjak, csúf egy jószág. – nevettem jókedvűen. Később lejátszottunk néhány parti Solo-t, aztán lefeküdtünk. Addig játszottam vissza a tegnap este történteket, amíg el nem aludtam.

Másnap valahogy üresnek éreztem magam. Anyu születésnapja mindig így telt. Némán bámultam a tányéromon illatozó rántottát, amit aztán kidobtam a szemétbe.
-    Veled mehetek? – apu reszelős hangjára megfordultam. Meglepődtem, de csak némán bólintottam. Szótlanul sétáltunk fel a temetőbe, majd az árustól vetünk néhány szál virágot – vagyis csak én, mert ha lehet apu még nálam is nyomorultabbul festett. Mikor odaértünk a sírhoz letettem a virágot a fejfa elé, amin az idő már olvashatatlanná tette a nevet, majd apuhoz fordultam. Kifejezéstelen arccal nézte a sírt, arcán könnyek csorogtak. Tettem felé egy tétova lépést, de jobbnak láttam, ha magára hagyom. A temető lassan megtelt mécsesekkel, és gyászolókkal. Ráérősen ballagtam a feliratokat olvasgatva. Éreztem, ahogy gombóc nő a torkomban. Hiányzott az anyukám! Annyi minden állt előttem, fájt, hogy nem lehet velem. Nem tudom, meddig sétálgattam, de mire visszaértem, apu könnyei felszáradtak. Amint észrevett, szomorú mosolyt küldött felém.
-    Gondoltam, jobb, ha egyedül maradsz.
-    Köszönöm, hogy elhoztál! – látszott, hogy nehezére esett a beszéd.
-    Te döntöttél így. Anyu örülne, ha tudná.
-    Úgy éreztem, mintha megint mellettem lenne.
-    Én is így érzek, mikor kijövök ide. Úgy beszélek, mintha mellettem állna.
-    Lefogadom, hogy hall minket.
-    És biztosan velem együtt morog, mikor a koszos ruháidra vadászom. – próbáltam elviccelni a dolgot, s az arcán megjelenő halvány mosolyból tudtam, hogy sikerrel jártam. Otthon megpróbáltam a tanulásra koncentrálni, de a gondolataim szüntelenül anyu körül forogtak. Korábbi vidámságomból semmi sem maradt. Nem is tudom, hogy telt a nap. Este miután apu lefeküdt, visszamentem a temetőbe, és órákig a sír előtt ültem.