Viki

Mikor kinyitottam a szemem, rögtön az volt az első gondolatom, hogy végzős lettem. Alig egy óra múlva hivatalosan is megkezdem az utolsó évemet a gimiben.
-    Bárcsak anyu is láthatná! – nem tudom miért mondtam ki hangosan, de érezem, hogy gombóc nő a torkomban. Megráztam a fejem, és elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, akkor is jó napom lesz. Végtére is, mindenkitől azt hallottam, hogy az utolsó év a legszebb. Legszívesebben a takaró alatt maradtam volna, de a konyhából felszivárgó friss kávé illata arra ösztönzött, hogy elkezdjem a napot.  A zuhany alatt állva furcsán éreztem magam. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan megy az idő. Anyu már több, mint öt éve halott.
-    Viki! – apu hangja elűzte a keserű gondolatot. Gyorsan magam köré csavartam a törölközőmet, és lerobogtam a lépcsőn. – Jó reggelt! – mosolygott rám.
-    Neked is! – hozzábújtam, és megpusziltam. – Szúrsz! – jegyeztem meg grimaszolva, mire még szélesebben mosolygott.
-    Este megborotválkozom. – ígérte. - Ne várj meg, valószínűleg későn jövök.
-    Még mindig a szekrénnyel bajlódtok?
-    Igen. Ráadásul valami mindig bekrepál. Most a csiszológép adta be a kulcsot. – mérgelődött.
-    Ne izgulj! Biztos, hogy időre kész lesz! – vigasztaltam. Aggódott, hiszen ebből a pénzből kellett kifizetni a számlákat.
-    El fogsz késni! – mondta, de azért szorosan megölelt.
-    Akkor indulj, mert feltartasz! – mordultam rá, de közben a szám sarka felfelé húzódott.
-    Oké, szia!
-    Szia, apu!
Megvártam, amíg elhajt, aztán bekapcsoltam a rádiót, ahol éppen egy eléggé zúzós Rammstein számot játszottak. Felhangosítottam - a szomszédok nagy örömére- aztán felrohantam öltözni. Magamra kaptam egy fekete farmert, egy nőiesebb felsővel. A táskámba bedobáltam tollat és papírt, lefelé ment pedig copfba fogtam a hajam. Öt perccel nyolc előtt, még a reggeli kávémat kortyolgattam, mikor megszólalt a telefonom.
-    Szia! – szóltam bele halálos nyugalommal, pedig tisztában voltam vele, hogy Lilla valószínűleg tombol.
-    Hol a francba vagy, Viki drága? – kiabálta túl a háttérzajt.
-    Kávézom… de tíz perc múlva ott vagyok. – tettem hozzá.
-    Ajánlom is! – morogta majd letette. Magamba döntöttem a maradék kávét, aztán indultam is. Mire beértem, már a Szózatnál tartott a műsor. Feltartott a szomszéd, és amúgy sem törtem magam, hogy ideérjek, hiszen minden évben ugyan azt mondják: Ne cigizz! Ne igyál!  Ne drogozz! Ne lógj! Ja, és tanulj, de azt nagyon! Ezeket már jó pár évvel ezelőtt a fejünkbe verték. Amint a zene elhalkult, elindultam megkeresni az osztályomat. Ahogy odaértem, rögtön észrevettem az osztályfőnökömet, aki szúrós szemmel nézett rám, mire én próbáltam úgy tenni, mint aki nagyon sajnálja, hogy lemaradt erről a pompás műsorról. Hihetetlen, hogy van, aki ezt élvezi!
-    Most pedig kihirdetjük az osztályok termeit! – szólt a mikrofonba az igazgatónő.
-    Jó, hogy tíz perc múlva jöttél! – mondta Lilla fejcsóválva, de közben azért mosolygott. Ahogy végignézem rajta, rájöttem, hogy ő is figyelmen kívül hagyta az öltözködési szabályokat.
-    Úgyse mondanak újat! – vontam meg a vállam.
-    -… és végül a 12/A osztály a faházba kerül!
-    Basszus, ez nem igaz! – nyögtük kórusban.
-    Szívás! Megyek haza! – nevetett mögöttem Kincső.
Morgások közepette levonultunk, hogy birtokba vegyük a termünket. A faház - ami igazából nem is fából épült - jó messze állt a főépülettől, és a fürkésző tekintetektől. Az egész épület, mindösszesen három helyiségből állt. Egy raktárból - ami sajnos kulcsra volt zárva, pedig biztosra vettük, hogy érdekes dolgok vannak az ajtó mögött -, egy nagyon kicsi mosdóból, és egy teremből.
-    Na, látják, nem is olyan rossz ez! – mondta Timi néni, ahogy jobban körbenézett, mi pedig leültünk.
-    Végül is, ki lehet pofozni! – gondolkozott hangosan Evi.
-    Ezt mondom én is. Szerintem ez lesz a holnapi programunk! – értett egyet vele az ofő.
-    Mér’ ma mit csinálunk? – kérdezte nyűglődve valaki.
-    Balesetvédelmi oktatásban részesülnek, és meghallgatják a házirendet.
-    De azt már tudjuk! – mondtam, s lelkiekben felkészültem az unalomra.
-    Tudom, de az iskola vezetősége úgy gondolta, nem árt évről évre átvenni ezeket, mert még mindig vannak olyan diákok, akik simán cigiznek a bejáratnál. – A következő fogalmam sincs hány órában, újra elmondták azt, amit a többség már úgy is tudott.
-    Szóval fiatalok! Kemény lesz az év, mert mindenki a saját tárgyát helyezi előnybe. Ami a szalagavatót illeti, a helyükben már most elkezdenék gondolkozni azon, hogy s mint legyen. Na, jó, mára ennyi! Holnapra nem kell semmit hozni, mert mentsük a menthetőt, és még az órarend sincs kész. Viszlát!
-    Viszlát! – motyogtuk, közben mindenki felpakolta a székét, meg a cuccát, és ott se voltunk.

-    Mit csinálsz délután? – kérdezte Lilla hazafelé menet.
-    Hát, igazából, csak főznöm kellene, és venni még pár dolgot.
-    Apád?
-    Későig dolgozik.
-    Nincs kedved átjönni?
-    De. – hangzott a tömör válasz.
Mikor Lillánál voltam, általában könyvekről beszélgettünk, zenét hallgattunk, és ettünk. Ez most sem volt másként. Ahogy beléptünk a házba, benéztünk a hűtőbe és felmarkoltunk egy tálca sütit.
-    Otthon minden rendben? – kérdezte a barátnőm fürkésző tekintettel.
-    Persze. És mielőtt megkérdeznéd, én is jól vagyok.
-    Tuti? Ugye tudod, ha apád megint bekattan, nyugodtan ideköltözhetsz.
-    Tudom, de most inkább váltsunk témát! – kezdett csomó lenni a gyomromban.
-    Félsz az érettségitől?
-    Most még nem, majd két hónappal előtte. – A mobilom csörgésére kissé összerezzentem, mire a barátnőm halkan felnevetett.
-    Igen? – szóltam bele, miközben felmutattam a középső ujjamat.
-    Szia, Viki! Szilvi vagyok, mi újság?
-    Egyelőre semmi különös. A barátnőmnél vagyok. Mikor érsz rá?
-    A héten szabadságon vagyok, ha gondolod ugorj fel! Most viszont, le kell, tegyelek. Majd még beszélünk.
-    Oké, szia!
Molnár Szilvia pszichológushoz anyám halála után kezdtem járni. Akkoriban minden összejött, és eléggé magam alatt voltam. Szinte mindenkit ellöktem magamtól, de Szilvivel baráti kapcsolatba kerültem. Hetente beszéltünk, és ő segített, hogy apámmal helyrerázódjon a viszonyunk.
Mikor Lilla húga hazajött, bekötöttük a könyveit, aztán megnéztük egy rajzfilmet. Este hét körül ásítások közepette kimásztam az ágyból.
-    Megyek, még főzöm kell!
-    Nem alszol itt? – fordult felém Virág.
-    Ma nem. – mondtam szegény lánynak a szokásos választ.
Egyszer megígértem neki, hogy valamikor nála alszom. Ő azóta minden egyes alkalommal megkérdezte, de én mindig ugyanazt válaszoltam.

Amint hazaértem az üres házba, azonnal bekapcsoltam a rádiót. Ha egyedül voltam, mindig szólt a zene, így kevésbé érezem magam magányosnak. Anyám halála után is a zenébe menekültem. Csak a dühöngő basszus segített, hogy ne zuhanjak tejesen össze, miközben apám az alkoholt hívta segítségül, hogy enyhítsen a veszteség okozta fájdalmán.
Átkutattam a hűtőt, de csalódottan láttam, hogy alig akadt benn valami használható. Jobb híján, kifőztem egy csomag spagettit, és reszeltem hozzá sajtot.
Mikor valami nagy-dolog előtt álltam, motoszkált bennem anya hiánya. Ez a nap is úgy telt, de minél később szerettem volna utat engedni a szomorúságnak, ezért nekiálltam takarítani. Bár egyáltalán nem tűnt szükségesnek, le kellett foglalnom magam. Éjfélre szinte majdnem mindent megcsináltam, kivéve a porszívózást. Nem tartottam jó ötletnek felébreszteni a szomszédságot az éjszaka közepén.
-    Viki! – apu hangja nem tűnt mérgesnek, inkább fáradtnak, mégis összerezzentem tőle.
-    Szia! - megengedtem magamnak egy halovány mosolyt. Ahogy ránéztem, kimerültség lett rajtam úrrá. Figyeltem, ahogy leveszi az egyik cipőjét, majd sóhajok közepette leült az egyik székre.
-    Megyek, lefekszem! – kicsit lelkifurdalásom volt, amiért otthagytam, de nem éreztem elég erőt a beszélgetéshez.
-    Jó éjt! – mondta mosolyogva.
-    Neked is! – szóltam vissza a lépcsőről.
Mire ágyba kerülte, egy óra is elmúlt. Tudtam, hogy másnap pokolian szenvedek majd.