2012. szeptember

Tomi

Reggel hétkor ébredtem, pedig csak kilenckor kezdtem a munkahelyemen.
Egy bögre gőzölgő kávé mellett ültem az apró konyhában, háttérben a recsegő rádióval. A bejárati ajtó mellett lógó elegáns ruhát szuggeráltam, s közben megfogadtam, hogy ezek után minden más lesz. Nem hagyom, hogy a múltam befolyásolja az életem. Leróttam a büntetésem.
Még most is emlékszem, milyen felszabadító érzés volt kisétálni a börtön kapuján. Szerencsére az ügyvédem felkarolt, szerzett nekem lakást és nem régiben állást is.
Sóhajok közepette megittam a kávém maradékát, a tányéromon lévő két szelet pirítós viszont a kukában végezte. Képtelen voltam akár egy falatot is enni az idegességtől. A koszos holmikat bepakoltam a mosogatóba és megfogadtam, hogy mihelyt hazaérek, elmosogatok.
Felhangosítottam a rádiót, aztán bezárkóztam a fürdőbe.
Ahogy borotválkozás közben a tükörbe néztem, rájöttem, hogy a börtönben töltött idő nem múlt el nyomtalanul. A bal szemem alatt még mindig látszott, egy két centi hosszú vágás, ami a doki szerint ott is marad. Sűrű fekete hajam, amit még apámtól örököltem, most kissé a szemembe lógott. Markáns arcvonásaimnak köszönhetően idősebbnek tűntem a koromnál, de ezt egyáltalán nem bántam.
Alig, hogy kiléptem a fürdőből, már nyílt is a bejárati ajtó.
-    Jó reggelt! – lépett be Gábor, a – most már csak volt – ügyvédem.
-    Neked is! – kiabáltam túl a rádióból áradó ricsajt. Lejjebb vettem a hangerőt, aztán leakasztottam az öltönyömet.
-    Hogy s mint? – kérdezte, miközben kávét töltött magának az egyik bögrébe. Meg sem várva a válaszomat, körbe nézett, aztán így szólt: - Mintha azt mondtad volna, hogy házias vagy.
-    Én ilyet ugyan ki nem ejtettem a számon! – válaszoltam megjátszott sértődéssel, s közben nekiláttam az öltözködésnek. – Majd takarítok, ha lesz rá időm. – legyintettem.
-    Izgulsz? – a tekintetéből sugárzó melegség, ismét meglepett.
-    Mi lesz, ha felismernek? – aggályoskodtam, s közben sikerült módszeresen becsomóznom a nyakkendőmet.
-    Emiatt ne aggódj! – látva, hogy nem jutok egyről a kettőre a csomóval, elém állt, majd homlokráncolások közepette megpróbálta helyrehozni a dolgot. – Te most csak azzal törődj, hogy visszailleszkedj, és ha lehet, ne kerülj bajba. Nem szeretnék csalódni benned. – az utolsó mondatot, már csak halkan tette hozzá.
Ahogy elnézem, az előttem bíbelődő, szinte már atyáskodó férfit, elfogott a lelkifurdalás. Dr. Szalay Gábort a bíróság rendelte mellém fiatalabb koromban, mikor szükségem volt rá. Eleinte gyűlöltem, mert olyannak láttam, mint a többi ügyvédet. Pénzéhes vénembernek, aki csak muszájból vesződik másokkal. Azt hittem nem vagyok több a szemében egyszerű bűnözőnél.
Már a kezdetekkor megpróbált barátkozni velem, de durvábbnál durvább dolgokat vágtam a fejéhez, amitől aztán felhagyott a haverkodással. Két évvel később jó magaviseletért kiengedtek egy hétvégére. Nem volt hová mennem, így nála laktam. Sokat beszélgettünk, és egy fajta apa-fiú kapcsolat alakult ki közöttünk a hátralévő idő alatt.
-    Hé! – kétszer csettintett előttem, mire magamhoz tértem. – Ne álmodozz! El fogsz késni!
-    El tudsz vinni?
-    Szerinted miért vagyok itt? – szája megint mosolyra húzódott, és már vette is elő a kocsi kulcsot.
Egy kis rákos keresztúri panelban laktam, mióta szabadlábra helyeztek. Ha Gábor jóindulatán múlott volna, nála kötöttem volna ki, de ragaszkodtam hozzá, hogy legyen egy saját portám.
Szeptember eleje lévén meleg időnk volt, ezért a parkban néhány ember élvezte a napsütést.
-    Szervusz, Tomikám!
-    Kézcsók Teri néni! – mosolyogtam a kertészkedő idős hölgyre.
-    Hová készülsz ilyen elegánsan fiatalúr?
-    Dolgozni. – válaszoltam némi büszkeséggel a hangomban.
-    Jaj, gratulálok! – villantott rám egy kedves, bár kissé foghíjas mosolyt. – Ha hazajössz, gyere be, adok egy kis almás rétest! – megpusziltam, mire Gábor felnevetett.
-    Terike fogja megmenteni ezt a fiút az éhhaláltól.
-    Az biztos! – helyeseltem. – Viszlát, Teri néni!

-    Látod, nem mindenki akar hátba szúrni. – jegyezte meg Gábor, mikor már majdnem odaértünk. Mehettem volna busszal is, de jobban éreztem magam, ha valaki mellettem van. – És mi lesz a program? – folytatta kitartóan. Igazán értékeltem az erőfeszítését.
-    Esküvő. – a főnök néhány nappal korábban felhívott, hogy részletesen átbeszéljünk néhány dolgot.
-    Ezért kell a puccos cucc? – csodálkozott.
-    Az örömanya kérése volt, hogy a pincérek elegáns ruhában legyenek.
-    Vagyis sznob társaság. – összegezte, miközben ujjával szórakozottan dobolt a kormányon.
-    Furcsa, hogy ezt mondod. Az ember kapásból azt hinné, hogy kedveled ezt a sznob társaságot. – az utolsó két szót szándékosan kihangsúlyoztam.
-    Te tudod a legjobban, mennyire utálom az ilyen bandát. Meg is érkeztünk! – újra könnyed hangnemre váltott, én pedig úgy éreztem, mintha ez lenne az első napom az iskolában. – Érted jöjjek? – kérdezte atyáskodva.
-    Nem kell, majd hazabuszozom.
-    Rendben, de hívj, ha végeztél!
-    Persze! – kikászálódtam a kocsiból, majd az épületet megkerülve bementem a hátsóbejáraton, ami egy kis öltözőbe nyílt. A helyiség két oldala tele volt padokkal és szekrényekkel. Kerestem egy üres szerkényt, és bepakoltam a zsebemen lévő néhány apróságot. Éppen végeztem, mikor besétált egy pocakos középkorú férfi.
-    Te vagy az a kölyök, akit Gábor ajánlott, ugye? – kérdezte, s közben alaposan végigmért.
-    Azt mondták, elegánsan kell felöltözni! – ez védekezően hangozhatott, mert a férfi szigorú vonásai megenyhültek kissé.
-    Az örömanya igazi sárkány, szóval jól tetted, hogy kiöltöztél. Gyere, tartok egy gyors eligazítást!
Az eligazítás tényleg gyors volt. Először is, megtudtam, hogy mivel kevesen vagyunk, a konyhán is kell segítenem az előkészületekben, aztán egy másik pincér – ha jól emlékszem, Beky – tömören összefoglalta a lényeget, miközben megterítettünk.
-    A legfontosabb, hogy légy láthatatlan!
-    Azt hittem az, hogy ne törjek össze semmit, és ne öntsek le semmit.
-    Ez igaz, de a vendégek nem szeretik kerülgetni a személyzetet. Figyelj arra is, hogy az asztalokon mindig legyen elég enni és innivaló, és ne legyél lassú, mert arra nagyon be tudnak rágni!
-    Menni fog! – mondtam, és reméltem, hogy így is lesz.

A konyhán könnyű dolgom volt. többnyire csak mosogattam, és zöldséget hámoztam. Ahogy közeledett a vendégek érkezése, igyekeztem minél kevesebbet láb alatt lenni. Amint megérkezett az örömanya, rögtön kihajítottak a konyháról a pincérek közé. Hát, mit ne mondjak, nem sűrűn láttam még olyan szigorú, vagy inkább makacs nőt, mint a menyasszony anyja. Egyesével végignézett rajtunk, majd kifejezéstelen arccal közölte, hogy elégedett a külsőnkkel. Szinte hallottam, ahogy a többiek fellélegeztek.
Ahogy a vendégek is megérkeztek, az események felgyorsultak. Igyekeztem minden szabályt betartani, de a jelenlévők némelyike eléggé megnehezítette a munkát.
-    Nem elég hideg az üdítő!
-    Sótlan az ebéd! – és így tovább.
Este, mikor már túl voltunk a vacsorán, kezdtem kissé felengedni, mert sikerült megúsznom minden katasztrófát, bár néha azért kissé szétszórt voltam.
-    Ne aggódj, majd belejössz! – nyugtatgatott Beky akit, mint kiderült, Rebekának hívtak. – Mikor ide kerültem, katasztrofálisan szerepeltem. Amit csak lehetett leejtettem.
-    Hú, az gáz!
-    Ja! Ráadásul, kapásból a főpincért öntöttem le vörösborral.
-    Nem rúgott ki?
-    Dehogy nem! Csak két hét múlva rájött, hogy ez az egyetlen alkalom elég volt hozzá, hogy belém zúgjon! Persze, az is kiderült, hogy ügyesebb vagyok, mint elsőre gondolta.
Azt hittem, sikerül megúsznom az estét különösebb gubanc nélkül, de persze nem így történt. A menyasszonytánc után nekem kellett biztos helyre vinnem a kosarat, de alig tettem két lépést, mikor egy hatalmasat zakóztam. Basszus! Ezt persze mindenki látta, sőt páran még ki is röhögtek. Lángoló fejjel megpróbáltam összekaparni a pénzt, meg levadászni a szétgurult aprót. Hogy a francba jut eszébe ilyenkor valakinek egy marék húszast meg kétszázast bedobni? Miután ez sikerült, gyorsan leléptem a színről.
Azt vártam, hogy a főnök, vagy bárki le fogja ordítani a hajam, de helyette azt mondák, egész jól vettem az akadályt.
Reggel négy tájékán fáradtan, de vidáman becammogtunk az öltözőbe, és miközben összekapartuk magunkat a többiek egymást lekörözve elmesélték a vendéglátással kapcsolatos enyhén szólva kínos történeteiket. Komolyan mondom, ami velem történt, az semmi!
-    Szóval csak arra emlékszem, hogy egy teli tál forró húslevest zúdítok az ara nyakába, de szó szerint!
-    Úristen Robi! Na, ehhez már tehetség kellett! – mondtam.
-    A barátnőmre gondoltam. – felelte védekezően.
-    Biztos az járt a fejedben, milyen lesz, ha házasok lesztek. – ugrattam tovább.
-    Ja, majd három év múlva. – mondta.
-    Miért pont akkor? – ráncoltam a homlokom.
-    Mert akkor lesz meg a csaj diplomája. – válaszolta gúnyosan Dani.
-    Ne baszogass! – mordult rá a mellett álló srácra Robi.
-    Nem akarok paraszt lenni, de Daninak igaza van. Állandóan azzal villogsz, hogy Brigi közgáz egyetemen tanul.
-    Nem szégyen az, ha valaki okos. – mondtam, mint egy vigasztalás gyanánt. Csendben elindultunk a közeli buszmegálló felé, és vártuk, hogy végre hazaérjünk. Valahol az agyam hátsó zugában tudtam, hogy fel kellene hívnom Gábort, de nem volt hozzá erőm. Amint bezártam magam mögött az ajtót, mintha lekapcsolták volna a villanyt.